Az utóbbi hetekben megint sokat lehetett hallani Tyimosenkó és Putyin tobzódásairól. De miről is vitatkoznak már megint?

Дело в том: Oroszország területén található a világ legnagyobb gáz-, a második legnagyobb szén-, valamint a nyolcadik legnagyobb olajtartaléka. Ebből adódóan ők a világ legnagyobb földgáz- és a második legnagyobb olajexportőrei. Ilyen háttérrel nem csoda, ha újra morgolódni kezd a 90-es évek elején téli álomra szenderült orosz barna maci.

Putyin hatalomra kerülésekor nem titkolta, hogy országát újra naggyá, befolyásossá teszi. (Erről tegnap előtt már írtam.) Ez irányú törekvései nagyon jól megfigyelhetők az alábbi ábrákon is:

Oroszország kőolaj kitermelése

Oroszország földgáz kitermelése

Oroszország szén kitermelése

Az alábbiakban látható az ország nettó exportja, vagyis az, hogy a kitermelés és a saját fogyasztása után mennyit ad el más országoknak:

Oroszország nettó olaj exportja

Oroszország nettó földgáz exportja

Oroszország nettó szén exportja

Ezekből az adatokból tökéletesen látszik, hogy a Szovjetunió szétesése után miként esett vissza, majd 2000 után milyen dinamikával indult újra a kitermelés az országban. Külön érdekesség, hogy az utóbbi egy évtizedben tapasztalható fejlődés és növekedés csak arra volt elég, hogy az 1990-es ipari termelési szint 85%-át érjék el.

Világos szürke: GDP

Sötét szürke: ipari termelés

Fekete: tőke befektetés

Az ország földgáztermelésének 93%-át az a Gazprom adja, amely nem csak hogy a Kreml érdekszférájába tartozik, de 2009-ben a világ harmadik legnagyobb cégévé is vált. Helyzeti és méretbeli előnyét kihasználva a Gazpromon keresztül Oroszország saját gázárpolitikát folytathat. A 2004-es év végére, a Gazprom volt az egyedüli földgáz ellátója Bosznia-Hercegovina, Észtország, Finnország, Macedónia, Lettország, Litvánia, Moldova és Szlovákia államoknak, valamint 97 százalékban biztosította Bulgária, 89 százalékban Magyarország, 86 százalékban Lengyelország gázellátását. Csehország ellátásának közel háromnegyedét adja, Törökországnak 67, Ausztriának 65, Romániának 40, Németországnak 36, Olaszországnak 27, illetve Franciaországnak 25 százalékát. Az Európai Unióba érkező földgáz 25 százalékát a Gazprom biztosítja. (Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gazprom)

1960-ban Moszkva csővezeték építésbe kezdett, hogy ellássa a KGST országokat energiahordozókkal. Ez volt a Дружба, azaz Barátság kőolajvezeték. Közel 30 éven keresztül ezen a köldökzsinóron keresztül jutott gázhoz és olajhoz Csehszlovákia és Magyarország is. 1993 után aztán meg kellett egyeznie Ukrajnának és Oroszországnak az új olaj és gáz árakról. A kétoldalú szerződésben végül Jelcin vállalta, hogy az ukránok olcsóbban kapják a gázt, cserébe tovább engedik a felesleget Európa irányába. Az olcsó gáznak köszönhetően Ukrajna gazdaságának alapja a gáz lett, ami azt jelenti, hogy nem csak a háztartások, de az ipar nagyrésze is ezt a számukra olcsó energiahordozót kezdte használni, alacsony hatékonysággal.

A 90-es évek végére aztán Ukrajna egyre kevésbé mutatott hajlandóságot a számlák kifizetésére, ráadásul előfordult, hogy nagyobb mennyiségű gáz tűnt el a vezeték Ukrán részén. 1995-ben a Gazprom 51% részesedést szerzett az ukrán vezetékhálózatban, Kijev tartozásáért fejébe. 1998-ban a Gazprom és az ukrán Naftogaz megállapodtak, hogy a Naftogaz tranzitdíjként gázt kap ezentúl, de ez se jelentett megoldást a problémára. 1999-ben az oroszok megint azzal vádolták az ukránokat, hogy lopják a gázt, valamint emlékeztettek, hogy Ukrajna megint 2,8 milliárd dollárral tartozik nekik. Ezt végül megint azzal oldották meg, hogy Oroszország ingyen használhatta a vezetékeket, amíg a tartozás el nem fogy.

A 2005-ben megint konfliktusba keveredtek egymással, amikor nem tudtak dűlőre jutni a 2006-os gázárakkal kapcsolatban, az oroszok ugyanis 50 dollárról 160-ra akarták emelni a gáz árát (1000 köbméterenként). Az ukránok úgy mentek volna bele a dologba, hogy cserébe áttértek a barterről készpénzes fizetésre, valamint megemelték a tranzitdíjakat is. Mivel azonban 2006. január 1.-ig nem sikerült megállapodni, az oroszok csökkentették a nyomást a vezetékben. Három nappal később aztán újraindult a gázszállítás, de nem az ukrán Naftogaznak adták azt el, hanem egy ukrán-svájci vegyes vállalatnak, 230 dolláros áron. Az olcsó ázsiai gázzal keverve végül 93 dolláros árra jöttek ki az ukránok.

2007. október 2.-ig nem is volt probléma, ám ekkor az oroszok megint leállították a gázt, mondván Ukrajna megint 1,9 milliárd dollár tartozást halmozott fel. A számlát pár nappal később kifizették. 2008. januárjában megint elkezdtek Putyinék rugózni a számla miatt, amit pár nappal később megint kiegyenlítettek.

Ez a konfliktus a mai napig fennáll. Pár nappal ezelőttig fenn állt a veszélye annak, hogy a télen megint leállíthatja Oroszország a gázszállítást. A számlát végül időben befizették. Egyelőre úgy néz ki idén télen megúszhatjuk gázvita nélkül, bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Magyarország (a régióban egyedüliként) három hónap tartalékkal rendelkezik, ami az ipari fogyasztók korlátozásával tovább húzható.

A két évtizedes vita és gáz elzárások egyre inkább megerősítették azt a véleményt, hogy Európának alternatív megoldásokat kell keresni az energia importra. A tavalyi hosszabb leállás tudatosította a legtöbb kételkedőben is, hogy szükség van a Nabucco-ra, az Északi Áramlatra, valamint a Déli Áramlatra. Egyelőre ezeknek a projeketnek a legvalószínűbb a megvalósulása, olyannyira, hogy a Nabuccot és az Északi Áramlatot elvileg már 2010-ben elkezdik építeni.

A Nabucco Törökországból szállítana iráni és azeri gázt Ausztriába, az Északi Áramlat Oroszországból szállítana gázt a Balti-tenger alatt Németországba, a Déli Áramlat pedig szintén Oroszországból szállítana gázt Ausztriába és Olaszországba. Ezekről majd később még bővebben írok, most legyen elég ennyi.

Nabucco

Északi Áramlat

Déli Áramlat